Hadak Ura bűvös kardot kovácsolt a puszta fiainak, majd elrejté Ármány elől, s az égi királyok tanácsára úgy döntött, hogy hetvenhét esztendőnek, újra hetvenhétnek és mégegyszer hetvenhét esztendőnek kell eltelnie addig, amíg a kardot újra lebocsátják. Aki e kardot megkapja, az egész világot bírhatja vele, akinek derekára felövezik, az lesz a világ pöröje!

Örvendj hát Attila, mert álmod megjósolta,
hogy a Hadak Ura téged választott ki.
Hogy hol a kard, azt én nem tudom,
de a tiéd lesz hamarosan,
az úgy igaz, ahogy én mondom!

Egy szép napon Bulcsú lépett Attila elébe.
Drágakövekkel ékesített kard volt kezében.
Balján egy ifjú megszeppenve állva,
Meghajtotta fejét a nagy királynak.

Fénylő, villogó a kard, mint a Nap szórja sugárát.
Ékes csillogása ámítja Attilát.
Ez volt az a kard, emlékszem rája.
Álmomban ezt láttam – így szólt Hunok nagy királya.

Indulj el hát nagy király!
Védd meg Szent Hazád!
Indulj el hát nagy király!
E kard kísér utadon át,
E kard kísér utadon át.

Bulcsú szól az ifjúnak, s az belekezd a mesébe:
Csordát legeltettem jószágok kedvére.
Egyszer látom kedves üszőm megsebezte lábát.
Véres nyomon indulván egy vashegyet látván.

Kihúznám a földből, máson sebet ne ejtsen,
Ekkor megmozdult és karddá vált elöttem.
Csodák csodájára a kard a földben állott,
Fényesebb a Napnál, a pengéje szikrázott.

Megijedvén elszaladtam a nagy Bulcsú elébe,
Elhívtam hát őt az esemény helyére.
ő kirántván a kardot nagyot kiáltott:
Attiláé ez a kard, így szólt a Táltos!

Így került hát a kard Attila elébe,
Kinek kezében még tündöklőbb lett fénye.
Az egész világ retteg Hunok haragjától:
Ments meg uram minket Attila kardjától!